Unua paĝo
Nia teamo
Kontaktoj
Pri ni

    ĉefpaĝo


La lasta rondo oni diras, ke

Elŝuti 212.22 Kb.

La lasta rondo oni diras, ke




paĝo3/5
Dato15.03.2017
Grandeco212.22 Kb.

Elŝuti 212.22 Kb.
1   2   3   4   5

TRADUKOJ




               Ady Endre
SONĜO DE PAŬL VERLAINE


Pri virin’ mi sonĝas, kiun mi ne konas,
kiu estas stranga vizio benata,
sed neniam estas alia aŭ sama,
kiu min komprenas kaj fidele amas.

Ho, ĉar mian koron nur sole ŝi vidas,


ke en ĝi ne estas mistero sekreta,
svitrivereton de mia frunto pala
ŝiaj sanktaj larmoj jam freŝe pluvadas.

Ĉu ŝi estas bruna? ruĝa? aŭ blonda?


Ŝia nom’? estas muzik’, molsonora
kiel nomoj de la amatinoj mortaj.

Staturigard’ sia brilas malserene,


venas sia voĉ’ el foraj’ senlumege,
kiel tremado de l’ vortoj formortantaj.

               Ady Endre
SUR BORDO DE L’ MARO BLUA


Kie aliaj vivas, amas,
Malsane tien mi alvenas
Kison kaj sonĝon entombigi,
Min sur la bord’ ne trankviliĝi.

Nur al morgaŭo mi ridetas,


Kaj jam vagade forsopiras.
Mi flugus plu, sopiro vana.
Ho, mi trista ombro malsana.

   K. Simonov
ATENDU MIN


Atendu: mi revenos,
Nur atendu tre...
Atendu, pluv’ se portos
Triston nebule,
Se storm’ alvenos neĝe,
Se l’ suno ardos,
Geamikoj forgese
Min ne atendos.
Atendu se jam venos
Leter’ neniam,
Se aliaj enuos
L’atendadon jam.

Atendu, mi revenos,


Kredu al neni’,
Eĉ se iu inspiros:
Devas forgesi;
Se rezignantaj estos
Filo kaj patrin’,
Se neniu atendos,
Ne forgesu min.
Pro mia mort’ ruĝos vin’,
Tamen ne trinku,
Se okuloj larmos min,
Atendu min plu.

Atendu: mi transiĝos


Tra ĉiu morto.
Neatendintoj diros,
Ke: “bonŝanculo”.
Neniu povos scii,
Garde min tie
Per atend’ via kun mi
Estis vi ĉie.
La sekreton sĉios ni -
Mi kaj vi, kiu
Tiel povis atendi
Kiel neniu.

(1942.)

          Vinokurov
FORGESIS NI LONGE...


Forgesis ni longe la knabinojn,
kies ŝultrojn brakume ni vagadis,
kaj elpensis tiajn historiojn,
kiajn  ni jam delonge eĉ ne blagis.

Varm’, lunlumo. Nokto tempon-hava.


Ni kelkaj, laŭtaj, senmaturaj knaboj
kredis: en ni estas multkolora
tuta saĝeco de la grandaj amoj.

Simpla, varma am’ de ĉarmulinoj


multe ĉe pezo al ni do ne pezis,
ride ilin ni, la fieruloj,
alvenon de la sent’ senmorta kredis.

Jaroj iris. Sufiĉe ni vivis.


Doloras nun, ke vane atendis ni,
kaj do tiu, kiun ni ne trovis,
nur inter ili, tie devis esti.

Apollinaire
KOLĈIKOJ


Floras venen’ sur la kamp’ ĝis aŭtuno tarda
paŝtiĝas la bovin’
ĝis veneniĝo lanta
floras kolĉikoj kun blu’ kaj violkolor’
okuloj viaj revadas kiel ĉi flor’
bluas kiel petalo kiel ĉi aŭtunoj
veneniĝas mia viv’ el viaj okuloj

Studentaro kuras kriege sur la kamp’


manteloj flagras sonas la harmonikokant’
filin’  patrino estas la floro plukita
kies koloro timvibras kiel palpebro via

kiel vibras la flor’ en vent’ genuflekse

Kantadas la bovist’ mallaŭte kaj softe
dum la muĝaj bovinoj forlasis vapore
ĉi kampon pretiĝantan por mort’ porĉiame


Ady Endre
PLORI, PLORI, PLORI


Atendi se l’ noktmezo gongas
Pri ĉerko kiu proksimiĝas.

Kaj kiu mortis, ne eksĉii,


Kun funebrantoj sonorigi.

Arĝentendoj, vualoj nigre,


Iri sub ili krucon svinge.

En arĝentspez’ funebre stari,


En torĉofum’ sufokiĝadi.

Kun ombroj bruaj ekbatale


Obtuzan psalmon kanti pale.

Aŭskulti orgenozumadon,


Kaj sonorilegomuĝadon.

Paŝi tra tomboj nekovritaj


Kun pastra morn’, servistoj mutaj.

Kaj min kaŝinte treme gvati,


Al fremdmortinto rigardadi.

En missorĉluna nokt’ frosteti,


En l’incensfum’ profundspiregi.

Paseon nei missorĉite,


Brustbatante, surgenuiĝe.

Penteme ĉion nun konfesi,


Funebroĉerkon surfaleĝi.

La testamenton ellabori,


Sed teruran, kaj plori, plori.

Paŭl Verlaine
AŬTUNA KANZONO


Ploras l’ aŭtun’,
veadas nun
kun dolor’,
veke triston
kaj kapricon
en la kor’.

   Veas la nokt’


   en febrofrost’,
   kaj la hor’,
   venas al mi
   min ĉagreni
   kun dolor’.

   Defalas mi,


   orfa foli’;
   sur la ter’
   pelas la vent’
   min tra l’ silent’
   sen esper’...



FÉNY ÉS ÁRNYÉK


A Lomo kaj ombro
magyar változata


Kármán  József  Társaság






AZ UTOLSÓ MENET
La lasta rondo


Egyszer elémbe áll,
kihív majd a Végzet.
Megállok előtte:
hadd lássa, nem félek!

- Jöjj csak, mérkőzzünk meg!


Nincsen mit vesztenem!
- kiáltom felszegve
konokul a fejem.

És birkózunk vadul


árkon és sövényen:
ő győz, és én vesztek
szépen, sportszerűen...

AZT MONDJÁK...
Oni diras, ke...


(Nincs magyar változata.)


MONOLÓG
Monologo


Magányos farkas vagy, izom és acél,
foggal és körömmel tartod fenn magad,
nem tör meg az éhség, a fagy és a szél -
magányos farkas vagy: erős és szabad.

Társtalan kóborlod át az éjszakát,


s elnyújtott hangod, mely félelmet kavar,
úgy tépi fel az éj jeges bársonyát,
mint roppant csöndet az érkező vihar.

Szemedben, ha indulsz, büszke tűz lobog,


s utadból nyüszítve térnek ki az árnyak -
de mi lesz majd, mondd, ha bundád megkopott,

megvénülsz? Könnyeid senkinek se fájnak,


ha gyöngülő tested a földre hull -
úgy múlsz ki, mint éltél: társtalanul...

FELESÉGEMNEK
Al mia edzino


Enyém vagy -
    sorsod pecsétje: létem.
Enyém vagy akkor is,
    ha most már nem akarnám -
s tudom:
    szemfedőmön át is
    én foglak nézni majd
a fiam két szeméből...

AZ ELLOPOTT SZEMEK
La okuloj ŝtelitaj


Szemedben lidérces fények lángja lobban:
kiástad a sírból holt kedvesem szemét -
ő néz két szemedből, s vágy gyúl ki azokban
felszítva a holt láz régi őrületét.
Igen, szemeidben kölcsönvett tűz lángol -
zöld kísértet-lámpás nagy, foszforos szemed,
melyben üzenetet küld a túlvilágból
az, aki már rég az  Örök Térben lebeg...

S hogyha két szemedben az izzó fény kigyúl,


túlvilági örvény torka ránt a mélybe,
és a vad gyönyörben ott van hangtalanul

a sírból jött kedves izzó ölelése -


vad láz, részeg mámor, és te meg se sejted,
hogy régi szeretők ölelkeznek benned...


HAJNAL FELÉ
Post hejma bulio


Sűrűsödő füsttel volt
telt az elkábult szoba,
tört palackok szerteszét:
egy átzüllött éj nyoma.

A magnó lenn a földön


még szüntelenül bömbölt,
vad ritmusa a twistnek
az agyakban dörömbölt,

de már nem táncolt senki:


a pamlagon hevertünk -
terjengett a fáradtság
és álomsúly felettünk.

Majd egyikünk felkelt, hogy


a függönyt húzza széjjel:
kinn már hajnalba fordult
a vad, mámoros éjjel.

Te is felálltál lassan


és az ajtóhoz mentél,
még bágyadt mosolygással
rám vissza is nevettél -

kiléptem utánad, s ott


kinn a hajnali ködben:
láttam, amint az ajkad
már mást csókol helyettem...

MIKÉNT NÖVÉNY A FÉNYT
Kiel lumon la flor'


Miként növény a fényt, én úgy kívántalak,
vakká és süketté tett ez a szerelem,
istennőm voltál te, és én imádtalak,
szent téboly lángjait tükrözte a szemem.

Nevedet imákba, zsoltárokba szőttem,


és lábad elé szórtam legszebb verseim,
az Éden kapuját nyitottad előttem,
és jaj, most azt tanulom meg, hogy mi a kín!...

Nem imát, korbácsot érdemeltél volna,


ami felszaggatja hófehér húsodat,
s ütni kéne tested, amíg a kar bírja,
s fel  nem sírna benned lassan a bűntudat!


ÖNVALLOMÁS
Memkonfeso


Senki sem vagyok, és semmi sem vagyok,
hangya csupán a sok közül.
Teszem a dolgom éppúgy, mint a többi;
születtem s élek emberül.

Semmi sem vagyok, és senki sem vagyok,


egészből csak parányi rész;
a munkám értelme attól függ csupán,
hogyan áll össze „AZ EGÉSZ”.

Parányi hangya, egy pont a sok közül


- senki és semmi - ez vagyok.
Teszem a dolgom éppúgy, mint a többi;
születtem, élek s meghalok.

JÓL FÉSÜLT GYILKOSOK
Bone kombitaj murdistoj


Szívélyesen mosolygó gyilkosok
a demokrácia és béke nevében
hányják, vetik, mérgezik a sorsunk
- villamosszék helyett az elnöki székben!
Díszemelvény és békeszólamok,
s újabb milliárdok újabb rakétákra,
hadd várjon az éhség-övezetben
vegetálók hada irgalmas csodákra!

S Libanonban ó, hogy „dúl a béke”!


És „rend és nyugalom” a Közel-Keleten,
Salvadorban és Afganisztánban,
s grenadai „hőstett” egy kicsiny szigeten!

Neutronbombák, szárnyas rakéták,


s a vegyi fegyverek széles arzenálja,
és az „első atomcsapás joga”
feltétlen a béke szent javát szolgálja!

Mesélhettek, képernyőn vigyorgó,


űrháborús agyrém fésült bajnokai,
az emberi jogokról s békéről -
„hitlerek”, „sztálinok”, téboly lovagjai!

Hinnünk kell, hogy egyszer minden őrült,


ki ott ül a Halál elátkozott jobbján,
a józan ész végső győzelmére
bevégzi sorsát a Világ Szemétdombján!


MARS ISTEN FOGLYAI
Obseditoj de l' masakro


    Nem váltotta meg még
    senki isten kínja
    ezt a háborúkba őrült,
    átkos komisz bolygót
- a Föld népét az isteneknek
valójában
nem sikerült soha megváltani!
    Értünk hiába lopta el
    a tüzet Prométheusz,
    és hiába feszítették meg
    Jézust:
Káin bélyege ott üszkösödik
konok homlokunkon!
...A gyűlölet fekete sarát
tapossuk;
arcunkra a vér
alvadt szennye hűl
    - ezredévek könnye sem
    mossa le rólunk
    fajunk gyalázatát!
Szemünk köré lassan kiül
sötét árnyékként az átok:

    pogány csüggedés,


    érlelődő kétség,
csalódás a szentek s próféták
nagy jövendölésein
- mert e világot végtére is
magának az Embernek kell
egyszer megváltani!

ALUDJ!
Dormu nur!


                  Alszol.
Hajad fonatja lecsordul a párnán...
Tudom, megfárasztott ez a mai nap!
Jó volna tested most karjaimba venni
- tudom: jó meleg!
    Takaród óvatosan igazítom:
                  pihenj!
Majd álmunkban öleljük meg egymást,
              aludj most,
      én nem ébresztelek...!

NE VÁRJ CSODÁT!
Miraklon ne atendu!


Az évek porló rétegei alatt
                halottad voltam.
Nem hittem,
    hogy múltadba egyszer
    leásol még értem.
Megtetted...
És most csodát vársz -
nem tudtad a halottat
            feltámasztani!...

Nézd
arcomon a közöny szemfedőjét!


    Nem érted!?
- Én valóban meghaltam:
                            neked!
A szánalom rongyaival ékesítem
lemeztelenedett alázatod -
a gőgtől megtisztultat.
Ne várj csodát!
                Menj!
- Nem lehet a halottakat
                feltámasztani!...


ÚJRA EGYEDÜL
Sola


Halványuló arcod felidézem újra...
Jó volt veled, és most újra magam vagyok.
Nélküled még minden oly szokatlan, furcsa
- a régi emlékek közt árván kutatok...

Régi levelek, gyöngybetűid, egy fénykép,


verseskötet, mit nekem vettél egykoron,
s meleg-fényű hangod egy-egy foszlánya még
megmaradt emlékül a magnószalagon...

Ó, mondd, hogy loboghat ma annyi gyűlölet


e hangban? Becéző szavad maró gúnnyá,
hogy válhatott? - Ha mosolyod beragyogná

újra arcom, tudom, hogy rajt' a könnyeket


felszárítaná, mint kibomló fényköteg
nyári zápor után az esőcsöppeket...


POGÁNY IMÁDSÁG
Preĝo pagana


    Áldott légy te meleg asszonyi test,
áldott legyen a te közelséged,
mely csodákat  ringat az ámulat határán;
áldott a te mezítelenséged,
és áldott a te öled forrósága,
mely a gyönyör dús titkait őrzi,
és áldott legyen melled két csillagos dombja,
melynek völgyében hallgat alázatunk!
    Áldott légy te meleg asszonyi test,
tápláléka az éhes férfivágynak,
melynek örökös felkent királynője vagy;
a megérett búza aranyával,
az éjszaka bársony sötétjével,
a friss szántások barna földfényével,
a szikrázó rubin olvadt vörösével
villan meg királyi hajkoronád!
Koldusok s gazdagok hódolnak előtted,
királyok térdeltek lábaid elé,
áldott légy te meleg asszonyi test,
csillapítsd szomjunk, a csodára várót,
tested melegével fonj be minket,
emelj a révület kincses oltárára,
hintsd szét a hús és vér örök áhítatát,
és sarjassz új életet drága öledből
a felszentelt csókok
s ölelések áldott lakomái után
        most és mindörökkön örökké,
                    ámen, ámen, ámen!...


NE HALLD MEG!
Ne aŭdu!


Ne halld meg,
     Kedves,
a festett ajkak
gőgös fecsegését -
hátunk mögött
önhitt megvetéssel
rikácsoljon csak
a tarka papagájhad:
     mit tudják ők,
     hogy éjjelente
     az ily egyszerű,
     kis, szürke
     madárnak
     csodálatos dal
     buggyan
     a torkán!


AZ ISTEN KERTJÉBEN
En ĝardeno de l’ Dio


Szerelmünk ma beteljesült csoda,
megnyílt előttünk az Isten völgye.
- Én akartam, és te is akartad  -,
véget ért a vágyak gyötrő böjtje.

Az Isten kertjében járunk titkon


gyönyört szomjazva, félig részegen;
fogjuk egymást ijedt öleléssel,
halk csodálattal, némán, félszegen.

Egy eltévedt reszkető fénysugár


hajad aranyló, dús selymére hull;
hamvas tested szép hófehér szobor,
min a szemérem halvány pírja gyúl.
S bőrünk sejtelmes érintésétől
kipattan az új titok remegve;
fulladozunk meztelen csókok közt
felszabadultan, megrészegülve.

Az Isten csodás kertjében járunk,


hol kusza, lázas árnyak intenek,
hol egy titkos hang felénk kiáltja:
Legyetek most egy percre istenek!...


FÉLÚTON
Duonvoje


Egyszerű gondok szürke úti-köpenyében
        félúton járok
a lét feszülő boltíve alatt,
s félig elnyűttem már
a lélek kölcsönbevett vázát -
a semmiből-születőt és semmibe porlót...
        Nem tudom,
támad-e visszhangja kongó lépteimnek-
s nem állhatok meg félúton
        a moccanó időben,
mert előrelöknek sürgetőn
türelmetlen napjai
        mögém toluló éveimnek...


KÉT VÉLEMÉNY
Du opinioj


    Nem akart utódot
- és nem ő az első.
Azt mondta:
    Vétek gyermeket szülni
akkor, ha bizonytalan
    az emberiség léte.
Sorsunk palackjába zárva
nukleáris rém ül,
    s az üveg vékony...
Ki tudja, mikor érinti
    a gyűlölködés ujja?
----------------------------------

    Azt mondtuk:


        aki hitét vesztve
az utókort nem vállalja,
            gyilkos az is -
a meg-nem-születettek gyilkosa!
- Egy emberöltő nem hosszú idő,
s meddő lesz minden csepp veríték,
és hiábavaló a vér...
        A jövőt félteni: ahhoz hit kell,
és ember, akiben hiszünk
- hisz lemondva utódainkról
véget vetnénk
    fegyver nélkül is az emberiségnek!
        Gondold csak el:
ki vétkezik nagyobbat, ha téved...?


MÉG KEVÉS A FÉNY!
Malmulta estas ankoraŭ la lumo


Azt hittük,
köröttünk mindég fények lobognak majd.
Úgy jöttünk ide
zölddel habzó réteken keresztül,
az ég tintakékkel szikrázó kupolája alatt,
az arannyal sárgálló napból
a vizekre csorduló fények
színes zuhatagán át,
hogy magunk köré csavarjuk szalagként
a szivárvány villogó ívét.

- Így érkeztünk meg a szürkeségbe!

Szürke esők mossák arcunkat,
a színtelen fákat,
a vizek megvakult tükrét,
és sár dagad talpunk alatt - sötét, ragadós.
Nem látjuk a napot,
és nem köthetjük magunk köré a szivárványt;
visszanézve ólmossá fakult az út is,
amelyen jöttünk,
s a szürkeségbe lassan
                    az ember
        önmaga is beleszürkül...

SZERELMES VERS
Ama versaĵo


    Nem az illatos hangulat-mezőkön
találtuk egymást két bók között,
mit körénk sodort
véletlen-szelíden a szél,
mely a gyorsan hervadó virágok
illó zamatából tépett le
egy mulandó percet,
amit később majd
- kijózanodva -
egymás arcába vágunk.

            Nem!

    Tudatosan kerestük egymást,
keserű daccal,
a szétszórt percek töredékei között,
hogy kezet nyújtsunk egymásnak
a fejünk fölé feszülő viharok
és körénk felálló sziklák
teret szorító szürkeségében.

- Tudtuk, hogy mit vállalunk!

    Keményebb ez a kézszorítás
a kövek  anyagánál;
erősebb ez a szövetség,
melynek parazsát
a süvöltő orkánok vad dühei szítják...

REMÉNYTELENÜL
Senespere


Az életbe reménnyel, tettvággyal indulsz;
érzések, eszmék és vágyak fűtenek;
a friss erő hajt, és a cél felé fordulsz,
mert elhiszed még, hogy el is érheted.

Aztán évek múltán, hogyha belefáradsz


az egyhangúság örök robotjába,
megtanulod, hogy csak frázisokat várhatsz,
s megdöbbent a lét roppant sivársága.

Megtanulod azt, hogy a pénz másnak terem,


hamis minden nő, és álnok minden barát;
csömör, cinizmus ront, húz az ásott verem

- üld meg hát álmaid víg halotti torát!


Ne csüggedj, hisz azt a néhány röpke évet
kihúzod valahogy; nem hosszú az élet!


KESERGŐ
Amareco


Emlékszel,
    hogy zuhant rád az a nagy-nagy régi bánat,
    mely éjszakáig sötétté érett?
Emlékszel,
    hogyan kószáltál
    kifordult lélekkel a jajgató szélben,
mely nem hűtötte az arc lobogását?
Hogy szorított az a régi keserűség!
Hogy égette mélyre szemed a kiszáradt üregben!
    Göcsbe-rántott,
        beléd-keseredett,
    mert férfihez nem illik a sírás...

Aztán a megáradt idő sodrában


    lassan elvonult:
ma már edzett vagy meddő fanyargásra,
    csak néha csapja vissza valami,
    mint messze-oszló kesernyés füstöt a szél,
a megszelídült bánat
        régi hangulatát...


EMELT FŐVEL
Kun levita kapo


    Ne torzítsa arcod sosem a csüggedés
- e létbe-tántorodott élet árnyék-kísérője -,
ha akaratod csiholt szikrái nyomán
nem lobban magasra gigászi láng!
    Nézd a szorgos emberiség hangyamilliárdját,
mint szerez nevének tisztafényű érvényt
e szétrobbant anyagi centrumból létrejött
táguló univerzum egy parányi szilánkján!
    S az egyén:
        az emberiség oszthatatlan sejtje;
a két kezeddel mindég számot vet a szükség,
    és tenni a dolgunk az sem kevesebb,
    mint kijelölni lépteink irányát.
        Emeld hát büszkén felfelé fejed,
mert EMBER vagy
    az idő és tér roppant óceánján!

A SZÜRKÉK ÚTJA
Vojo de l' grizuloj


Szürkén, kopottan vánszorognak,
múltjuk gyulladt sebéről levásik lassan
megátkozott létük foszladozó rongya;
görbedt hátuk mögött az álmok borba fojtva
úsznak a valóság felkavart porában.

Fénytelen peregnek a meddő percek


- és minden arc mindég ugyanaz -,
csak belül jajdul a roppant súly alatt
az önmagába-zárult terek gyilkos feszülése,
míg temetni jönnek fekete fellegekben
ünnepet és vasárnapot
a hétköznapok gyászruhás, sötét madarai.

A lét és nemlét között útjuk


a semmin keresztül feszül,
és valahol messze, a horizonton túl,
egy földszagú gödör ásító,
nyirkos homályába fúl...


EGYSZER NYÁR VOLT...
Foje somero estis


Jön a lány.
    Szemében nyár villog -
tinédzser lázak.
    Farmere kékjét
fénnyel dobálja meg a nap,
s amint melléhez kap
        a tarka blúz fölött,
alélva hull a víz
ékszervakítású foncsor-sugarába.

A fiúhoz ér.


A teste süt.
        Hangja elfúl -
vérét nem hűti
hullámok tompa verődése.
    Őrült gyönyört ígér
        a felszakadt szó:
zsarátnok testük aranylón olvad
a part csillogva szikrázó
        izzó fövenyébe.

- - A farmer fakul,


        lassan levásik,
s ronggyá foszlik a tarka blúz -
a tinédzser-évek hittel esküvése.
    A szavak mögött szürke
     gond matat:
         pénz,
         üzem,
         mosás,
         főzés
    és szőke kisgyerek...
nincs többé idő cifra beszédre.

- Hol vagy hát ígért gyönyör?

    ...mert estére megfárad az asszony,
        és megfárad a férfi.
Csak álmuk olvad aranylón újra
        a csillogó szikrázás
                izzó fövenyébe...

REPAGULUM
Repagulum


    Tőrtornyait gőggel döfte égbe
a karcsú, büszke templom,
s homlokukra kiült alázattal
hunyászkodtak köré zsúpfedelű házak
az agyag sárgálló porában,
gondtól megroskadt kerítések
feketült lécrácsai mögött.
    S most nézem,
        mint az utak aszfalttükre mentén
        pogány daccal fellegekbe törő
        vasbetonváz-épületek
        modern tömbjeinek
        gigantikussá nőtt árnyéknyalábjában
        hogy búvik meg szerényen
        az egykori templom
        parányivá törpült
        vézna tornyaival...

NE KÉRDEZZE SENKI!
Neniu demandu plu


Ne kérdezze senki többé,
    mért ítélik el a nőt,
    ha más „életcélt” választ
    - mert joga van hozzá -,
mint a „dajkaságot, pelenkamosást”!

Ne kérdezze senki,


    nem bolond-e,
    ki kényelmét felszámolja,
    tudva,
    nem kap érte úgyse hálát!

De kérdezzék meg:


    Az idős nemzedék
    nyugalmának gondját
    nem az utódok válla hordja?

És kérdezzék meg:


    Aki nem nevel utódot,
    mi jogon várja el,
    ha megtöri derekát majd az öregség,
    hogy a mások gyermekei
                         vállalják a terhét?


FÉNY ÉS ÁRNYÉK
Lumo kaj ombro


Itt élünk,
    a huszadik század sodró áramában,
    a modern eszmék tudományos magyarázatával,
s nem történnek többé köröttünk csodák.
    De tudat alatt még a régi kísértetek bújnak,
mint fények nyomán lopakodó árnyak,
    mert technikánk mögött
    e megosztott világban
valami LÉNYEGESEN FONTOS elmaradt...
    S ahogy az éjszaka gyürkőzik
    a hajnal sugarával,
    úgy tépi láncát dühödten
    valami régi,
           bennünk felejtett
                        konok szellemalak...


TÍZ ÉV UTÁN
Post dek jaroj


Látod,
    hogyan fordul át szerelmünk
    a nyári verőfényből
    a gondesőkkel vemhes ősz
    cuppogó sarába,
        és hogyan  szegjük meg lassan
        az egymásnak adott szót naponta?

Érzed,
    hogyan súlyosodik roskadó vállunkra


    az egymásért végzett szürke robot,
    s hogyan folyik szét a felgyorsult
    idő kérges tenyerünkön?

Látod,
ennyi maradt csak az egészből:


    néhány intim perc
    az éjszaka elomló csöndjében
    - egy maréknyi meglopott gyönyör...

És mégis érdemes!


        - Mert nappalainkban
        ott lüktet a másikért vállalt
        munka megküzdött öröme,
        hogy értelmet s célt nyerjen
        életünk az egymás által
        létezés örök törvényében.


XX. SZÁZADI TÁJKÉP
Pejzaĝo de XX-a jarcento


Járműveink nyomán: por, szemét és lárma
- lélegzetünk benzin- s dieselmotor bűze,
s itt a beton és kő kopár erdejében,
az olajszagú termek kupolái felett,
             koromtól foltos, sárga ég rohan.
    A sáros folyók vizét ipari szenny festi
-  fuldokolnak puffadó halak;
            füsttől keseredett szelek siratják
a táguló irtások feljajduló fáit
a sikongó fűrészek falánk acélfogán,
    míg menteni készülnek még a menthetőt
kihalni készülő, riadt állatfajok.
    Fáradtan ásít a meddő ölű bánya,
    porzápor veri a beteg földeket...

            olaj,


                 kő,
                     vas,
                        füst és korom,
    gáz,
          salak,
                rozsda és beton,
        szennyes lé
                és sugárfertős hamu
- és egy doboz andaxin a zsebben...
                - ez a mi mai romantikánk!

ANYÁM
Mia patrino


    Ha rám tört a láz
és legyűrt a kór,
aggódva hajolt
az arcom fölé:
azt akarta, éljek!

    Azt akarta, éljek,


mert ő tudta csak,
egyedül csak ő,
mennyi lázat, kínt,
gyönyört és átkot
hordott magában
a létezésem.

    Igen, gyönyör lázát


és a kín marását!

    Örömöm beitta,


és kigyúlt szemén
lobogva újra,
mint óriás
tükörbe dobott
fénycsík-villanás
visszaverődve
szétszikrázó
átlényegülése.

    Felszívta könnyem,


mint föld a vért,
s a langyos bánatok
lomha tócsái
lassan csillogó
sóvá keseredtek
benne a lélek
titkos ráncain.

    Az ősi szeretet


milliárdnyi szála,
szövedéke szőtte
új hús-vér szövetté
bennem ősei
örök törvénnyé
nemesedett
megújhodását.

    S tudta előre


a törvényt, hogy
egyszer megérzi
majd csókomban
finom ösztönével
egy másik nő
forró, lüktető
lélegzését,
kivel osztoznia
kell a vérembe
kínnal, verítékkel
sajtolt szeretet
idegrostjaimon
átszűrt cseppjein.

       Tudtam: tudta -


és mégis vállalt.

        Vállalta világra


érkezésem görcsbe
feszülő kínjával
az elkövetkezőket,
a megküzdött
boldogság kínjait,
melyek súlyosodó
tömbjeit a lélek
sárguló homokján
óriás piramissá
rakta össze a
rabszolga idő.

        Kitaszítottságom


órái az ő szemén
kovácsolódtak
üvöltő váddá,
míg keze lassan
a durva magányt
szelíd csönddé
simította konok
homlokomon.

        És velem jött


a lezúduló
gondzáporok
dühödt viharában,
hogy a fellegeket
keze visszafogja,
hogy nekem könnyebb
legyen, és neki
egyre nehezebb,
mert lassan a
mindennapok
elemévé gyúrta
magában az
önfeláldozást...

        - Bocsáss meg,


hogy csak most
értelek anyám!
Így férfivé
nemesedve
értem csak, miért
hajoltál párnámra
lázzal kiszegezett
arcom fölé,
nyugtalan fényt
fogva szemed
párás tükrén,
melyben arcom
csillogott egy
magába-zárt világ
kristálytiszta
gömbjén...


HAGYATÉK
Heredaĵo


Apám!
    Eljöttem, hogy fejem lehajtva
    - gyertyák kormától feketült sírköved előtt -
    megújítsam törvényed s hited.
Lásd,
    nem hiába sebezték
    súlyos vaskötegek véresre a vállad,
    és nem oldta hiába szürkévé
    a gond hajad színét.

Újra hallom most a mélyből


    feltörni szavad:

            Élnetek úgy kell,


    hogy élni mindinkább érdemes legyen,
            s ne feledjétek,
    az öröklét titkát
    asszonyaitok termő méhe őrzi
    - szülessetek újra és újra,
mint erdővé a fák
a földbe-süllyedt bomlás humuszából!

Apám,
    lerovom a vállalt adósságot:


    az éjjel fiam született...

Lásd,
    most közelebb kerültünk egymáshoz, apám!


    Halántékomon most nékem szürkül a haj,
    s nemsokára majd az én sírom fölött
    áll meg eltűnődve a fiam;
s tudni fogja,
    hogy a talpa alatt
    nemzedékek álmát oldják
    törvénnyé s hitté
                a porló földrétegek...


HIPOTÉZIS
Hipotezo


    A kozmikus tengerek roppant végtelenjén,
galaxisunk ködbe-málló, külső spirálkarján,
parányi szigetté törpül a mi Földünk,
    s mit sem tudnak rólunk
messze a népes csillagvárosok
kultúrált gömbhalmaz-kontinensein.
    Nem sejtik, hogy messze, félreesve,
sok millió fényév távolságra
a csillaghajók rendes járatától
lélekvesztőiket még csak most próbálják
az egyazon anyag értelemmé váló szülöttei.
    Nem tudják, hogy itt még vadak élnek,
s törzsi viszályok közt
az értelmetlen pogány gyűlöletben
egymást falják
sötét mágusaik mérgezett szavára.


ÚJAT!
Novan!


A régit, az elnyűttet,
    már rég le kéne vetni!
Eldobni, mint burkát
    az új sarjadás jötte,
    és kezdeni újra
    valami szebbet,
        jobbat, teljesebbet!
De szorítanak a törvény
    rozsdás vaskapcsai.
Csikorog a megszokottság
    penészes bilincse.
A húsba váj
    vonszolt koloncunk
    ránk csattantott zára -
üvölthetsz,
ahogy csak torkodon kifér:
    elnyeli hangod
    a csörgő láncrobaj,
    és a málló falak
    dohhal bevert átka...


DE SOKAN KÉSZÜLÜNK
Ion grandiozan fari!


De sokan készülünk
    valami  NAGYOT  TENNI!
        Valamit,
ami megdöbbent,
    mellbe vág - -.

Tán sejtjük már,


    mint kéne
        hozzáfogni - -.

Aztán megrágják


    lassan a kedvünk
        a hétköznapok
    szürke gondegerei - -.

    MAJD  HOLNAP!

Aztán az a holnap
    lassan megfeneklik,
        valahol messze,
túl az apró tennivalók
    olcsó hullámverésén - -.

    MAJD  EGYSZER!

Aztán megpattogzik
    lassan a hit
        megkopott zománca...
és egyszer csak valami
        megdöbbent,
            mellbe vág
- úgy az utolsó gong előtt:

    MÁR  KÉSŐ

- majd valaki más...

TIZENHÉT ÉVES VOLT A LÁNY
Deksep jara estis la knabino...


    Tizenhét éves volt a lány -
csupa megromlott divatos modernség:
oltárt emelt a férfivel egyenrangú nőnek,
s az anyaság szobrát önmagában
gőgös tévhittel rombolta szét.

    Elfeledte azt, hogy őt is anya szülte,


s a természet miért alkotta
            két nemből az embert,
nem tudta, hogy a meddő öl
nem érdemes tékozló gyönyörre,
s törvényt bont
    ki az utódok láncát megszakítja,
törvényt, mely megbosszulja magát,
    mert késő rájönni:
        szörnyű az öregség bezárult magánya,
        s nem pótolja semmi
            a gyermekek felfénylő,
                        tiszta mosolyát...


XX. SZÁZADI ZSOLOZSMA
XX. jarcenta petego


    Uram, kérünk Téged,
hallgasd meg könyörgésünket!
    Ne engedd, hogy győzzön
    az Ördögi Elme,
    ments meg minket
a Sátán Szolgáitól,
    az Ördög Küldötteitől
    ments meg Uram minket!

    Uram!


Meg akarja szűntetni az Ember,
    amit megalkottál.
Uram,
    a Gonosz akar Isten lenni e földön;
Tüzes Poklot akar,
    Szodomát és Gomorrát,
        pusztító Kénköves Esőt,
melyben az ártatlanok
        lelke hozzád sikolt.
    Uram, kérünk Téged,
hallgasd meg könyörgésünket:
    Új Vízözön kéne,
        hogy pusztuljon
            újra a Gonosz,
mert eljött az Idő;
a tisztító új Vízözönre
    megérett újra a világ!

    Uram,


Építtess új Bárkát
    és mentsd meg
        a Legjobbakat újra;
bocsásd pusztító Haragod
viharfelhőit a Földre!
Zuhogjon újra negyven nap
    és negyven éjszakán át,
s hagyd a Tengermélyben
    az Őrülteket,
        a Nukleáris Rémet,
a rakéták átkos rendszerét,
    mert ellenünkre törnek,
és ellened, Uram,
    hogy pusztuljon
        mindaz, amelybe
lelket leheltél egykoron!

    Bocsáss ránk


új Vízözönt, Uram!
    Ruházd fel
        bizalommal a Jókat,
foszd meg hatalmától
                a Gonoszt,
ki a legförtelmesebb Bűn
        szennyében kéjeleg!

    Bocsáss ránk


új Vízözönt , Uram!
    S ha majd
        az Ararát hegyén
a Fényre újra kilépünk,
elkezdődjön újra az Élet:
    egy szebb, okosabb,
        nemesebb, emberibb!

    Bocsáss ránk


új Vízözönt , Uram!
    hogy eljöjjön
         az új Feltámadás,
és küldj a fejünk fölé
    zúgó Lángnyelveket,
hogy Hitünkben
    újra megújulva
        köszönthessük
az új Piros Pünkösd napját
és becsülni tudjuk
        újra önmagunkat!

    Bocsáss ránk


új Vízözönt , Uram!
hogy megtisztuljon
    újra az Ember,
és a Béke tiszta Énekével
dicsérje a Fényt és a Napot,
és félelem nélkül
    nézhessen az Égre,
munkálkodhasson
    a saját örömére,
        és a Te dicsőségedre,
most és mindörökkön
                örökké, ámen!


VÁCI  ALKONYAT
Krepusko en Vác


Égnek a napban a fák koronái,
hallgat a csöndben az alkonyi táj,
lobban a napsugarak ragyogása:
mossa a vízben a fény aranyát.

Fellegek árnyai futnak az égre,


izzik  a gyolcsuk - a fény zizegő,
majd tovaúsznak az éteri csendben,
s újra kibomlik a tér remegőn.

Álmosan indul a nap le az égről,


bíbor a vére s a vízre csepeg,
ballag a színnel a vén Duna halkan,
s reszket a habban a kék-lila hegy.

És a Pilisnek az árnyvonulatja


nyugszik az álmos víz tetején,
mélyül a kékje a csöndbe fagyottan,
s megfeketül rajt' lassan a fény.

Csillan a hullám partra omolva,


freccsen ezüstje, a gyöngyragyogás,
szunnyad a hegynek a mély sziluettje,
s lassan elúszik az estben a táj.


TAVASZI DÉLELŐTT EGY DEÁKVÁRI PARKBAN
Antaŭtagmez’ printempa en parko de Deákvár


Felszórt festékrajz a házak oldalán,
a törött padtámlákon filctoll firkák,
rozsdás rajzszeggel egy hirdetés a fán,
és a park szélén legelnek a birkák...

Zörgő csippes zacskók, nápolyis papír,


törött kólás üveg, málló jutazsák,
cigarettás doboz, elgurult radír,
s dermedten állnak a szemétben a fák.

És a csúszdába belehányt egy részeg...


utálkozva nézi a gyereksereg,
s míg tántorogva öklendnek a fények,
a buszállomásról vakolat pereg.

S a roncskocsik a koszos parkolóban


szégyenkezve állnak, míg sunyít a nap;
a nyugdíjasok megfakult zakóban
elrongyolt lapokkal ultit játszanak.

Mellettük üveg, benne olcsó lőre;


ebek szennye alól kutyatej virít,
és a mocsokban a rend büszke őre
sétálgat figyelve: mi történik itt?

Feldőlt kukák közt fakó galamb szemez,


egy üres flakont rugdalnak a srácok,
az árokban gumi, rozsdult vaslemez,
a parton kormos, elsatnyult akácok.

S az ég szeméből néhány könnycsepp pereg,


szégyen amit itt véletlenül láthat:
Európa közepén élünk, emberek,
és már elmúlt húsz istenverte század!...
1   2   3   4   5


Elŝuti 212.22 Kb.


Elŝuti 212.22 Kb.